moszkvartett

 Nah ezért nem vagyok jó blogíró, elég ritkán szánom rá magam, hogy leüljek a géphez, inkább a naplóm telik vészes gyorsasággal. Az utóbbi kábé 20 napban elég sok minden volt, megpróbálom kivonatozni a publikus lényeget. 

Tavasz van. Mindenki örül, beindul a zsibongás, de a valóság az, hogy egyetlen egy különbség van itt a tavasz és a tél között: az, hogy süt a nap. Mínuszok, jeges utakon hatalmas zanyálások, az agyat kiszakító-lezsibbasztó fagyos orkánerejű szellőcskék és hóviharok. De legalább közben édesen mosolyog ránk a nap.

A Maszlenyica ünnepén a Kolomenszkij parkban sétáltunk, blincsikiztünk. Ami nekem nagyon tetszik Moszkvában, azok a parkok. Óriásiak, gyönyörűek, és meg nem mondanád, hogy egy hiper-giga-metropolisz közepén vagy. Itt a kolinktól nem messze is van egy kisebb erdő, ahová alig várjuk, hogy jó időben (jobb időben) kimehessünk sütni-főzni-sörözni.

Az egyik nap az egyetem által szervezett kis ekszursziára mentünk, amikor is busszal tettünk egy kört a városban pár helyen megállva és hallgattuk az okosságokat. Arra kellett rájönnöm, hogy maga a belváros nem is olyan nagy, gyorsan körbe lehet érni a főbb látványosságokat, de az összes többi az irtózatosan nagy. A héten Csehov és Bulgakov házát látogattuk meg (naná, hogy Bulgakov kérója félig le volt zárva aznap, "kénytelenek" leszünk visszamenni). Érdekes volt a két -egyébként teljesen eltérő hangulatú- lakást megnézni minden apró részletig. (Például Bulgakov levele az államhoz, amiben kifejti nemtetszését, hogy nem adták ki a műveit.) Sokkal kézzel foghatóbbá válnak az írók és később tök jó lesz úgy olvasni-látni egy Csehov darabot, hogy tudom, milyen szobában írta meg. Hogy a Mester és Margarita-szentélyről ne is beszéljünk. Ja, egyébként voltunk is színházban, mégpedig a Malij Tyeatr-ban néztük meg Csehov Sirályát (ez közvetlenül a Bolsoj Ty. mellett van). 

De nem csak ezt az estét áldoztuk fel a kultúra oltárán, hétfőn a klasszikusok klasszikusához, a Hattyúk tavához volt szerencsénk az Állami Kreml-palotában. Jó pár ezer ember, lélegzetelállító környezet, mestermű. (És nincs is jobb az előadás előtt már 2 órával készen lenni, elindulni és aztán majdnem egy órát ülni a marsrutkában, dugóban, biztosan tudva, hogy ez bizony bukta. A metrótól bemutattunk egy elegáns szép ruhás rohanást a Kremlig, ahol kilométer hosszúan tekergett már a sor, senkit sem izgatva, hogy a darab már megy. Fél óra késéssel estünk be, de mint kiderült az előadás is késett és azok, akik egy órával hamarabb már ott voltak se jutottak be sokkal előbb, mint mi.)

A március 15-ét mi is szerettük volna megünnepelni, de a nagykövetségre már nem tudtunk elmenni, mert túl későn szóltunk és nem volt hely... (de legalább már tudjuk, hogy a magyaroknál csak az oroszok rugalmatlanabbak). Aznap volt egyébként röpi házi bajnokság (oké, két lánycsapat játszott pár meccset), amin jeles ünnepünk alkalmából a német csapatban játszottam, mert ott volt hely.

Valamelyik nap felkerekedtünk, hogy megkeressünk egy ékszerpiacot, amit vagy másfél óra bolyongás után is meg találtunk (de előtte még egy másik piacot is felfedeztünk). Az ékszeres hely meg se piac nem volt, se ékszeres, inkább egy hatalmas zsibvásárnak mondanám. Egy sima 20 emeletes épületet kell elképzelni, ahol a szűk folyosókról aprócska szobák nyílnak, mindegyik külön bolt. Ajándékok, parfümök, ékszerek, írószerek, de leginkább frusztrálóan barátságos arabok, akik elől egy idő után már szabályosan menekültünk.

Kedvenc témánk a kaja és az alvás, állandóan éhesek és fáradtak vagyunk, és hiába a heti 3-4 sport, a jó kis karamelleknek, kakaónak, shawormának, csebureknek, puszedlinek, a Sidornak (gin-tonic/alma/grapefruit) és hagy ne soroljam minek köszönhetően egészen szépen tartjuk a súlyunkat. Így élünk tehát. Újabban fűtés nélkül maradtunk, mert ugyebár már tavasz van, minek is az. Reggelenként néha nincs meleg víz se, de legalább múltkor áramszünetünk is volt (nyilván csak a mi szintünkön, csak a mi folyosónkon). A drága szerelőnk meg csak alszik és számítógépes játékokat játszik, aztán fél nappal az aktuálisan felmerülő gond bejelentése után felcammog, ránéz (a hűtőre vagy budira) és ezzel el is van intézve. A liftek vagy működnek, vagy nem, de inkább nem. Vagyis inkább minek. Ha pedig gyalog libbenünk fel a 14-re, szintén nem örülhetünk, hogy "legalább egészségesen élünk", ugyanis a lépcsőház a dohányzó, kvázi karácsonyra tüdőrák.

A nőnap az itt sokkal látványosabb, mint otthon. Vadidegenek, az utcán is akár, kedvesen ránk mosolyogtak és felköszöntöttek, ráadásul a bárban, ahol aznap söröztünk, adtak mindenkinek egy-egy tulipánt. Ez otthon se lenne rossz! :)